Az Őrség költőjének csokorba gyűjtött versei.

Az Őrség falvaiban századokon át szájról szájról öröklődtek a helyben fogant dalok. A 20. Század papíros világában is többen zabolázták örömüket, fojtották bánatukat rigmusokba: a kerkáskápolnai Nagy Lajos, a nagyrákosi Batha Kálmán, a szomoróci Kapornaky Gyula, a kercai Takácsné Gaál Eszter és Bognár Ernő, a szalafői Avas József, az ispánki Vörös Sarolta. Ők már nemcsak tollfosztóban dalolgattak, hanem tollforgatók is voltak, dalaikat írásban rögzitették. Közülük Kapornaky Gyula tehetsége ivelt a legmagasabbra, megyei és országos lapokban és antológiákban is rendre megjelentek strófái. Ő lett az Őrség költője.

Kapornaky Gyula emelte fel az őrségi táj varászlatát és az ott élő emberek lelkét, szívét és szavát az irodalomba, és 1937-ben elsőként a 23 éves poéta verseskötete került az őrségi családok asztalára. A megélhetésért sokféle szakmába, hivatásba sodorta sorsa, de sorait mindig kedve szerint írta. A szájhagyományozás ősi törvényeit, a megjegyezhetőség nélkülözhetetlen formakincsét éppúgy magukban hordozzák nótái, versei, mint az írásbeliség kínálta gondolatsűrítés és ritmusjáték kísérleteit.

Lírája tiszta emberek fehér abroszára letett meleg, puha cipó – ebbe a találó megfogalmazásba sűrítette bele Makay Gusztáv irodalomtörténész Kapornaky Gyula költészetének lényegét.

Életében négy vékony kötete jelent meg. Az első kettőhöz maga gyűjtött előfizetőket és támogatókat, az ötödik kiadásához szülőfaluja. Verseinek minden eddiginél nagyobb csokrát ajánlja az olvasónak és ezzel a könyvvel tiszteleg költő fia, posztumusz diszpolgára, az Őrség szerelmese előtt Kercaszomor.